Nemrég felmerült gondolataimat szeretném  megosztani veled, abban bízva, hogy benned is gondolatokat generálok és rátekintesz a saját életedre. A falakról, amit magunk köré építünk, és észre sem vesszük. Azokról a falakról, amikkel elbástyázzuk magunkat, hogy még véletlenül se tudjon megérkezni az életünkbe az, amire vágyunk. Azokról a falakról, amiket mi magunk hozunk létre évek "kitartó" munkájával.

Miből is épülnek ezek a falak? Leginkább a negatív hiteinkből, hiedelmeinkből. Másoktól átvett mintázatokból.     A jó hír az, ha ezekre rálátást nyerünk, ha tudatosítjuk, különböző technikákkal tudunk dolgozni azon, hogy lebontsuk. Nem megy egyik napról a másikra, de van rá lehetőség, tégláról téglára.

Mondok egy példát, hogy jobban értsd. A minap eltűnődtem azon, hogy van valami az életembe, amire nagyon vágyom évek óta, és mégsem kaptam meg. Eddig. Épp zuhanyoztam, és rám igen nagy hatással van a víz, bármilyen formában, amikor hirtelen, a látszólag semmiből beúszott egy gondolat a fejembe. Talán én nem engedem meg magamnak, hogy a vágyott élmény, tapasztalás, személy megérkezzen az életembe. Falakat húztam magam köré. Elzárom az utat. Milyen óriási ellentmondásnak tűnik ez, pedig nem is az. Így működik az életünk. Nagyon vágyom valamire, ám mégsem engedem meg magamnak. Hogy is van ez?

Nos, alaposabban ránéztem a helyzetre, kicsit magasabbról, kicsit távolabbról. Azt láttam, hogy meggyőződésemmé vált, hogy azt a valamit/valakit én nem érdemlem meg. Túl kevés vagyok ahhoz, hogy megkapjam. Nem vagyok elég értékes. De honnan vettem én ezt a meggyőződést? Nem tudom. Talán hoztam magammal régről. Valamelyik ősömtől. Esetleg előző életeimből.

Amennyire vissza tudok emlékezni a felmenőimre, és amilyen információkkal rendelkezem az életükről, felfedeztem egy kísérteties hasonlóságot az egyik dédnagymamám életével. Az ő személyes megéléseit, negatív élményeit, elszenvedett elutasítását vettem át tőle és cipelem magammal. Az ő "puttonyát". Évtizedek óta. Ez a felismerés kegyetlenül fájt, ugyanakkor fellélegeztem, hisz sikerült beazonosítam, és most már tudok dolgozni rajta. Le tudom tenni azt a csomagot, ami nem is az enyém, ám jelentősen megszomorítja az életemet.

Tovább gondolva a helyzetemet, felismertem egy újabb téglát a falamban. Az aggódást, hogy mit szólnának a környezetemben, ha megkapnám a vágyamat? Mit szólnának a gyerekeim? Nehéz ettől a gondolattól elszakadni, hisz a megfelelési kényszer sok esetben már gyerekkorunkban belénk ég. Jónak kell lenni, mert akkor szeretnek. Akkor büszkék ránk. Ha úgy teszünk, úgy viselkedünk, ahogy azt a szüleink, családunk, tanáraink, barátaink, stb. elvárják tőlünk. Ahogy nekik tetszik. Ahogy nekik tetszünk.

Ha nem vagyunk elég éberek és nem figyelünk oda erre, nagyon könnyen csapdába esünk, és nem a saját életünket fogjuk élni. Ez pedig rengeteg fájdalommal és feszültséggel jár.

Figyelem a testemet, mert üzen nekem. Neked is. Figyelem, és azt tapasztalom, hogy amikor a vágyamra gondolok, és teljes szívemből kívánom, hogy megvalósuljon, a gyomromban megjelenik egy csomó. A zsigeri agy. Nem vagyok befogadó. Még mindig nem.

Már most beazonosítottam két területet, amelyek a falam építőelemei. Annak a falnak, ami gátat szab. Ami elzárja tőlem a vágyaimat. Ami nem engedi, hogy megtapasztaljam, megéljem azt, amit szeretnék.

Találtam azonban még egyet. Valaki azt mondta, hogy nem lehetséges. És én elhittem neki. Nem kellene. Az, amit ő gondol, az ő dolga. Róla szól és nem rólam. Ő nem tarja lehetségesnek, de én igen. Az én dolgom az, hogy teljes szívemből higgyem, tudjam, hogy lehetséges.  És egy pillanatig se engedjem, hogy ettől az erős bizonyosságtól bárki is eltántorítson. Le kell bontani a falaimat, amit valójában nem is én építettem magam köré. De lebontani csak én tudom. És Te. A sajátodat.

Amúgy is, sokkal jobb falak nélkül élni. Beengedni a nap meleg sugarait, kilépni az árnyékból a fényre.

Legyen szép napod!