Nemrég készítettem egy Tiffany lámpát, amin egy Világítótorony látható. Sokan szeretjük a Világítótornyokat. Misztikus, varázslatos építmények. Állnak a tengerparton, magányosan, kecsesen, méltóságteljesen, tekintélyt követelően. Van valami szavakba nem önthető kisugárzásuk.

Nem lehet nem észrevenni őket, tudatában vannak az értéküknek.Tudnak valamit.

Irányt mutatnak. A helyes irányt. Akár nappal, világosban, akár éjjel, a sötétben.

Az jutott eszembe, biztos sokan szeretnénk, ha nekünk is lenne egy ilyen útmutató szerkezetünk Ha lenne egy jelzőrendszerünk, ami a fényével integet, hogy "erre gyere!" Különösen a sötét, viharos éjszakákon, amikor bizonytalansággal átitatva vergődünk életünk tengerén.

Mit szólsz, ha azt mondom, hogy mindnyájunknak van ilyen! Neked is!

Neked is van saját iránymutató rendszered, saját világítótornyod.

Ahhoz, hogy megtaláld, hogy felfedezd, hogy meghalld, semmi mást nem kell tenned, csak elcsendesedni. Elcsendesedni és befelé figyelni. A belső hangra. Az intuíciónkra.

Ne kívül keresd a megoldást, ne kintről várj segítséget! Benned van!

Ám sokszor nem halljuk meg suttogását. Néha még akkor sem, amikor már-már ordít.

Miért nem figyelünk rá? Miért nem értjük meg az üzenetét?

Azt gondolom, egyrészt, a túl nagy zaj miatt, ami körül vesz minket. A mai ember képtelen csendben maradni. . Túl sok az inger, kell az inger, zavaró a csend. Popper Péter fogalmazta meg egy írásában, talán attól félünk, hogy meghalljuk saját magunkat.

Ám az is gyakran megesik, hogy az elme nem engedi. Azzal a negatív hittel élünk, hogy "túl szép, hogy igaz legyen". Vagy azzal, hogy "nem érdemlem meg, kevés vagyok" ahhoz, hogy megkapjam azt, amire vágyom. Így aztán, az intuícióm hiába súgja, hogy merre tovább, elhessegetettem magamtól a gondolatot, megfosztva ezzel magam sok jótól.

Tapasztalatom, hogy a "lehetetlen" kifejezés is sokunk tudatában kap túl nagy hangsúlyt. Eldöntjük jó előre valamiről, hogy az lehetetlen, ezzel valóban megteremtve a lehetetlenségét, Az esélyét sem adjuk meg annak, hogy lehetséges legyen. Mi magunk zárjuk ki az életünkből azt, amire egyébként nagyon vágyunk.

Amikor az elme ekkora hatalmat kap az életünk irányítása fölött, nem hallgatunk az intuíciónkra, bármit is üzenne. Hisz mi már döntöttünk.

Kell egyfajta tudatosság (vagy szakértő segítség), hogy ezeket a mechanizmusokat az ember felfedezze saját gondolataiban, hitrendszerében. A jó hír, hogy lehetséges. Lehetséges nyakon csípni őket és megváltoztatni. Átírni. Átprogramozni.

Képesek vagyunk az elme hangját elcsendesíteni, és nagyobb teret adni a belső hangnak. Az intuíciónknak.

Ami a legjobb tanácsadónk.

Ekkor már nincs szükségünk semmilyen külső jelzőfényre. Belülről jön a segítség. Érezzük. Tudjuk.

Te hogy állsz az intuícióddal? Meghallod? Figyelsz rá? Elfogadod? Komolyan veszed?

Keress bátran, ha segíthetek!

Legyen ma is szép napod!