Van valaki , aki néhány évvel ezelőtt igen közel állt hozzám, majd minden, számomra ismeretlen ok nélkül nagyon megbántott.

Nehezen tudtam feldolgozni, megérteni pedig egyáltalán nem. Próbáltam vele kapcsolatba lépni, hogy tisztázzuk a helyzetet, mindkettőnknek könnyebb lenne, ha én is tudnám, hogy mit miért tett, de nem adott erre lehetőséget. A kérésemet, hogy beszéljünk face to face, elutasította, a kérdéseimre egyszerűen nem válaszolt. Abban az időben nagyon komoly önmunkára volt szükségem, hogy tovább tudjak lépni.

Teltek az évek, és bevallom, saját lelki békém megőrzése érdekében igyekeztem elkerülni őt, de úgy éreztem, a lelkem mélyén még mindig neheztelek rá. Nem amiatt, amit tett vagy nem tett, hanem ahogyan tette. Hogy éretlen gyermek módjára "menekült" ki a szituációból és képtelen volt felvállalni a döntését. Előttem. Velem szemben. Elrejtőzött a virtuális világ sűrűjében, és ebből a látszat biztonságból volt csupán bátorsága kommunikálni velem. Sokat gondolkodtam azon, vajon benne mi játszódik le. Vajon milyen sérüléseket hordoz magában, mitől tart, mitől fél, ami ezt a viselkedést generálja benne. Szerettem volna "meggyógyítani", de be kellett látnom, ez nem az én feladatom lesz.

Az élet azonban más forgatókönyvet írt, és a napokban ugyanarra a  helyre terelt minket. Újra találkoztunk személyesen, és ez a találkozás beleégett a lelkembe. Az egykori szoros, meghitt barátságnak nem, hogy nyoma sem volt, hanem egyszerűen átnézett rajtam. Levegőnek nézett. Mintha ott sem lennék.

Nem tudom, te voltál-e már ilyen helyzetben, és ha igen, hogyan élted meg, hogyan viselkedtél. Én megdöbbentem, majd mérhetetlen szomorúság lett úrrá rajtam.  Figyeltem magam. Milyen érzések keletkeznek bennem, milyen gondolataim támadnak. Nehéz volt beazonosítanom, mert a haragban volt bőven düh,sajnálat ( és némi önsajnálat is), és cinizmussal keveredő önelégültség is. Arra gondoltam, a látszat ellenére mégis én kerültem ki győztesen a helyzetből.

Valóban? Lehet itt egyáltalán győztesről beszélni? Fontos ez? Van bármi jelentősége is azon túl, hogy némileg "masszírozza" a lelkemet a gondolat?

A vele való kapcsolat megszűnését annak idején pótolhatatlan veszteségként éltem meg. Akkor most végül is nyertes vagy vesztes vagyok? 

Ha megpróbálom higgadt fejjel értékelni a helyzetet, azt kell, hogy mondjam, hogy mindkettő. És egyik sem. Tanultam. Tapasztaltam. Mindössze ennyi történt.

A kényszerűségből egy légtérben töltött kb. 10 perc legfőbb tapasztalása számomra az volt, hogy ő bizony még mindig "rágódik" a történteken. Kettőnk közül ő az, aki nem tudta feldolgozni saját gyávaságát, éretlen viselkedését. Ő az, aki még a lelke mélyén nem tudott tovább lépni.

Nos, ennyi volt a történés. Este, amikor lefeküdtem, és végig gondoltam a napomat, felbukkant egy mondat a fejemben. " Ideje lenne megbocsátani neki".

Vajon valóban nem bocsátottam még meg? Vajon az én "haragom" tartja még mindig fogságban?

Tudnunk kell, hogy a harag nagyon erős kötelék két ember között, bármennyire is ellentmondásnak tűnik.És ha nagyon őszintén magamba nézek, be kell látnom, hogy ott a neheztelés iránta. Ott legbelül. Mélyen. Pedig ahhoz, hogy szabadok legyünk, mindketten, ezt az érzést fel kell oldanom. Meg kell bocsátanom neki. És magamnak is.

A dolgok, események, soha nem történnek véletlenül, még,ha olybá is tűnik.Mindennek oka és célja van, és minden és mindenki a fejlődésünket szolgálja.csak sokszor nehéz észrevenni a feladatot, a tanítást az események mögött.

Így talán már érthető, hogy az élet miért tett bele ebbe a kellemetlen helyzetbe, minden eddigi igyekezetem ellenére. Nem volt megoldás az "elkerülő" taktika. Szembe kellett néznem a félelmeimmel. Meg kellett élnem a helyzet minden kellemetlenségét és fájdalmát. Le kellett vonnom a konzekvenciákat. Fel kellett ismernem a rám váró feladatot. És most pedig meg kell oldanom. Elengednem a haragot. Megbocsátani. Hogy tovább léphessek. Hogy tovább léphessen. Hogy szabadok legyünk. Mindketten.

Legyen ma is szép napod!